Komfortzónán kívül

Hónapok bizonytalanság, rengeteg visszautasítás – és egy hívás, amit nem mertem elhinni.

Nem egyik napról a másikra történt. Lassan, észrevétlenül – amíg már csak léteztem.

Nem volt nagy terv. Volt egy kávé, egy füzet, és egy kérdés, amit régen kellett volna feltennem magamnak.

2-3 óra, sötét, és a fejed már teljes gőzzel megy.

Január óta valami megváltozott. Nem az életem – a szervezetem.

Azt hittem, pihenni fogok. Ehelyett napokig nem tudtam felkelni.

Mert nem vagy milliomos. Mert ott vannak a számlák. Mert mi van, ha máshol sem leszel elég jó?

Nem volt B tervem. Nem volt tartalék. Nem volt egy másik állás, ami várt. Csak az a tudás, hogy én ezt már nem bírom tovább.

Vannak időszakok, amikor az ember nem egy nagy drámai pillanatban veszi észre, hogy valami nincs rendben. Hanem lassan, fokozatosan – ahogy telnek a napok, és egyszer csak azt veszed észre, hogy minden reggel azt várod, mikor lesz vége már a munkaidőnek.

Megérkeztem. Leraktam a 110 literes bőröndöt, a hátizsákot, az oldaltáskát – és egyszer csak ott ültem a barátnőm nappalijában, egy tejes kávéval a kezemben, és meséltem.