Hogyan léptem ki a komfortzónámból – amikor még azt sem tudtam, ki vagyok
Nem volt nagy terv. Volt egy kávé, egy füzet, és egy kérdés, amit régen kellett volna feltennem magamnak.
Sokan azt mondják, hogy a komfortzónából való kilépés egy nagy döntés pillanata. Egy ugrás. Egy fordulópont.
Nálam egy finom kávéval kezdődött.
A kérdés, amit féltem feltenni
Egyik nap leültem. Csend volt. Elővettem egy jegyzetfüzetet és egy tollat – nem azért, mert valaki azt mondta, hogy csináljam, hanem mert valami belülről azt mondta, hogy itt az ideje.
Feltettem magamnak két kérdést.
Ki vagyok én? Mit szeretnék?
Hangzik egyszerűnek. Nem az.
Mert vannak elképzeléseim – mindig is voltak. Álmodozok, tervezek, képzelem, milyen életet szeretnék élni. De az álom és a valóság között ott van egy szakadék, aminek neve: komfortzóna.
A jelenlegi életem nyugis. Kényelmes. Egyszerű. És pontosan ezért nem visz oda, ahova szeretnék jutni. Mert a kanapén ülve nem lesz sportos testalkat. Olyan vagyok ilyenkor, mint egy zsák krumpli – egyik helyről dőlök a másikra, ha valami nem támaszt ki.
Kellett valami, ami kitámaszt.
Amit tudtam magamról
Tudtam, hogy szeretek futni. Nem versenyszerűen, nem edzésterv szerint – csak úgy, amikor kedvem volt, amikor jól esett. Segített a fogyásban, segített a fejemnek, és az volt az egyetlen mozgásforma, ami mellé nem kellett belső harc.
Elég régóta dédelgettem egy gondolatot: kipróbálni egy futóversenyt. Nem a falunapot – az más. Egy igazi versenyt, rajtszámmal, tömeggel, céllal.
Kinéztem egyet. 10 km.
Addig még soha nem futottam ennyit egyszerre.
Az este, amikor megpróbáltam
Egyik este felszívtam magam. Oké – megpróbálom, hogy egyáltalán képes lennék-e rá.
Nem volt kellemes.
1 óra 22 perc.
Ott álltam, kifulladt, belerogyva, és számoltam. Ha a verseny 1,5 órás határidőn belül kell, és nagyon rosszul is megy – elvileg benne leszek.
Elég volt.
Beneveztem a Vivicittára. 10 km.
Ami ezután következett
Rendes edzéstervem nem volt soha. Addig úgy futottam, ahogy kedvem volt.
De ezután heti háromszor elmentem lefutni a távot.
Minden egyes alkalommal meghaltam másodpercenként kétszer. A lábaim be voltak durranva, fájtak, nehezek voltak. Volt, amikor semmi kedvem nem volt elindulni – mégis felvettem a cipőt, kimentem, és lefutottam.
Akkor értettem meg igazán, hogy a sportolóknak mekkora önfegyelem kell. Nem akkor, amikor van kedved és jól megy – hanem akkor, amikor nincs kedved, fáj minden, és mégis nekiállsz.
Az utolsó hét
Természetesen az utolsó felkészülési héten a bokám elkezdett fájni.
Visszavettem a tempóból, rövidítettem a távokat, és felkerült a bokaszorító – ami, esküszöm, Isten ajándéka. Verseny napján már enyhült a fájdalom, de nélküle el sem mertem volna indulni.
Ott álltam a rajtnál. Izgultam. Nem tudtam, hogyan fogom kivitelezni.
De ott voltam.
Amit most tudok a komfortzónáról
Nem egy nagy ugrás volt. Nem egyik napról a másikra változott meg minden.
Egy kávé volt, egy füzet, és egy kérdés, amit régen kellett volna feltennem magamnak. Aztán egy döntés, amit félve hoztam meg. Aztán heti háromszor cipőfelvétel akkor is, amikor semmi kedvem nem volt.
A komfortzónából való kilépés nem egy pillanat. Hanem apró döntések sorozata – nap mint nap, akkor is, amikor fáj, akkor is, amikor bizonytalan vagy, akkor is, amikor a bokád nem játszik.
Én még most is tanulom ezt. Nem tudom, mi lesz a következő lépés.
De már tudom, hogy képes vagyok megtenni.
Te mivel próbáltál már kilépni a komfortzónádból?