Azt hittem, nem kellek – aztán pontosan akkor hívtak, amikor feladtam volna
Hónapok bizonytalanság, rengeteg visszautasítás – és egy hívás, amit nem mertem elhinni.
Volt egy nap, amikor végre döntöttem.
Elég. Leülök, előveszem azt az önéletrajzt, egyszerűsítek rajta, és újra nekifutok. Megnyitottam a hirdetésüket – azt a céget, ahol egy hónapja hallgatás volt, ahol már azt hittem, hogy rég elfelejtettek, hogy nem kellek nekik.
Pont abban a pillanatban csörgött a telefonom.
Ők voltak.
Az a hívás
Próbáltam leplezni az izgatottságomat. Nyugodtan beszélni, normálisan válaszolni, nem eláruln, hogy a szívem a torkomban ver.
Szerintem nem nagyon sikerült.
Nagyon boldog voltam – de őszintén nem mertem elhinni. Mert annyiszor volt már így. Annyiszor jutottam el a cél közelébe, és annyiszor lett vége előtte. Egy visszamondás, egy "sajnos más irányba mentünk", egy csend ami csak egyre hosszabb lett.
Ezért amikor végre jött a jó hír, az első gondolatom nem az öröm volt. Hanem a félelem: mi van, ha mégis visszamondják?
Szinte senkinek nem mondtam el. Nem mertem. Mert ha nem mondod el, akkor nem is fájhat annyira, ha mégsem lesz belőle semmi.
A "túlképzett" visszajelzések
Az elmúlt hónapokban többször kaptam ugyanazt a visszajelzést: túlképzett vagyok.
Manager voltam. Most asszisztens pozícióra jelentkeztem. Tudatosan.
Nem visszalépés volt ez – hanem döntés. Mert volt egy pont, amikor rájöttem, hogy nem a cím számít, nem a pozíció neve. Hanem hogy jó helyen legyek. Hogy reggel ne görcsöljön a gyomrom, amikor bemegyek. Hogy emberek között dolgozhassak, akik között jól érzem magam.
Erre is rákérdeztek a személyes megbeszélésen. Biztos akarja az asszisztens állást? Manager volt...
Mondtam, hogy igen. Tudatosan.
Az a szürreális csütörtök
A személyes megbeszélés előtt volt egy kis részlet, amit nehéz elmesélni anélkül, hogy ne hangzana teljesen szürreálisan.
Azon a csütörtökön volt egy online interjúm is – egy másik cégnél. Szóltam a főnökömnek, hogy lesz egy egyórás megbeszélésem délelőtt. Nem mondtam meg, hogy mi az – de ő maga rájött.
És ahelyett, hogy ez gondot okozott volna – biztosított nekem helyet, hogy tudjak interjúzni. Időben végeztünk, volt egy sarkom, csend, és mehettem a következő megbeszélésre.
Ez tényleg megtörtént. Tudom, hogy furán hangzik – de ez volt.
Az első nap
Amikor beléptem és rájöttem, hogy tényleg ott vagyok – hogy ez most valódi, nem fogja vissza mondani, nem fog eltűnni – valami megváltozott.
Alig egy hónapja dolgozom ott. Még sok mindent tanulok, még sok minden új. De reggel nem görcsöl a gyomrom, amikor bemegyek.
Ez most elég.
Amit ebből tudok
Az álláskeresés az egyik legnehezebb dolog, amin végig mentem. Nem azért, mert nehéz önéletrajzot írni vagy interjúzni – hanem mert hónapokon át egyedül viseled azt az érzést, hogy nem vagy elég. Hogy valami gond van veled. Hogy mindenki más megtalálja a helyét, csak te nem.
Ha most ott tartasz – várakozol, reménykedsz, félsz, hogy megint nem lesz belőle semmi – csak annyit mondok:
Nekem pont akkor hívtak, amikor már feladtam volna.
Van olyan pillanatod, amikor már majdnem feladtad – és mégis fordult valami?
Saját élmény, AI-jal csiszolt szöveg.