Felmondtam – B terv nélkül

Felmondtam.

Nem volt B tervem. Nem volt tartalék. Nem volt egy másik állás, ami várt. Csak az a tudás, hogy én ezt már nem bírom tovább.

Hónapok óta minden egyes nap szenvedés volt. Nem a dramatikus, látványos fajta – hanem a csendes, koptatós, apró mindennapi szenvedés. Stressz, ami nem múlt el. Alvás, ami nem pihentette meg a testet. Haj, aminek a fele maradt. Egy szervezet, amely apró jelzések helyett egyre hangosabban kezdett kiabálni, hogy valami nem jó.

Mégis vártam. Hónapokig.

Mindig abban a hitben voltam, hogy a stabil rossz jobb, mint a bizonytalanság.

Nagyon nagy tévedésben voltam – túl sokáig.

Az az egy nap, amikor megtörtént

Az év első munkanapja volt. Egész nap alig ettem az idegességtől. Belül tudtam, mit fogok csinálni – és a tudás maga is felért egy teherrel.

De amikor megtörtént – amikor kimondtam –, valami azonnal megváltozott. Nem drámaian, nem filmszerűen. Csak egy hatalmas megkönnyebbülés – annak az érzése, hogy egy terhet, amit túl sokáig cipeltem, végre le lehet tenni.

Szerettem ott dolgozni. Szerettem a kollégáimat. Ez nem ellenük szólt – és nem is a helyről. Valami régen óta nem volt jó, és ezt már nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Amikor elterjedt a hír, kaptam hideget-meleget. Ezzel számoltam. Ami viszont meglepett: már az első nap jobban éreztem magam. Tehermentesebben. Mintha a szervezetem is tudta volna, hogy most valami fontos dolog történt.

Amit a félelem tartott vissza

Sokáig nem léptem, mert féltem.

Féltem attól, mi lesz ezután. Miből lesznek a havi kiadások. Ha mindenről is lemondok – a fix dolgokat ki kell fizetni. Ez nem elvont félelem volt, hanem nagyon is konkrét, nagyon is valódi.

És mégis – amikor végre megtettem – rájöttem valamire. A bizonytalanságtól való félelem sokszor nagyobb, mint maga a bizonytalanság. Addig, amíg nem lépünk, a félelem képzeletbeli szörnyeket gyárt. Amikor lépünk, azok a szörnyek elkezdenek zsugorodni.

Nem tűnnek el azonnal. De zsugorodnak.

A stabil rossz nem biztonság. Csak ismerős. És az ismerős nem mindig jó.

A napok, amelyek következtek

Az első hetekben nem volt energia semmihez. Napokig csak feküdtem az ágyban és aludtam. Rettentően kimerült voltam – olyan fáradtsággal, amit addig nem is ismertem igazán. Mintha a szervezetem most számolta volna el mindazt, amit hónapok alatt felhalmozott.

Két hónapig állásokat sem néztem. Képtelen voltam rá – nem akarat kérdése volt, hanem energia. Egyszerűen nem volt meg benne az erőm.

Ezt nehéz bevallani. Nehéz leírni, hogy valaki két hónapon keresztül nem tud magához térni. De ez volt az igazság. És az igazság kimondása az első lépés ahhoz, hogy az ember elinduljon valahova.

Egy dologban biztos voltam

Pihenni szeretnék. Jól lenni szeretnék. Össze szeretném szedni magam.

Ez volt az egyetlen terv. Nem grandiózus, nem kidolgozott – csak ez a három dolog. Pihenni. Jól lenni. Összeszedni magam.

Az idő előrehaladtával elkezdtek jönni a kérdések is. Oké, most hogyan tovább? Mit szeretnék az élettől? Ötletek, álmodozások mindig is voltak – de egészen más dolog szembesülni azzal, hogy valóban mit is szeretek én. Mit jelent számomra a szabadidő. Mi az, ami örömet okoz.

Konkrétan újra kellett tanulnom ezeket. Túl régóta nem volt velük dolgom.

Ez a folyamat nem szép és nem gyors. De szükséges.

A tüzes ló éve – és amit ez jelent

A csapból is az folyt: ez a Tüzes Ló éve. Valami új, valami váratlan, valami merész.

Hát legyen. Megadom neki a lehetőséget.

Nem tudom, mi jön ezután. Nem tudom, hogyan fog alakulni. De azt tudom, hogy az az ember, aki január első munkanapján beadta a felmondását B terv nélkül – az az ember már nem ugyanaz, mint aki hónapokig várta, hogy mikor lesz vége a munkaidőnek.

Valamit tett. Valamit, ami félelemmel teli volt, és mégis megtette.

Ez számít. Ez az, amiből a következő lépések épülnek.