Zürich, egy applikáció németül – és a kilátás, amitől könnybe lábadt a szemem
Az első részben ott hagytuk el egymást, hogy a vonat megérkezett Zürichbe – én pedig kiszálltam, egyedül, egy 110 literes bőrönddel, a hátizsákommal és az oldaltáskámmal, egy városban, ahol előtte soha nem jártam.
Ez az a pillanat, amit sokan elképzelnek, amikor azt mondják: sosem merném megcsinálni. De nem a bátorság a szó. Inkább az elhatározás: megcsinálom, mert meg akarom nézni, milyen.
Zürich Hauptbahnhof – és az első benyomás
Zürich HB-ről nem tudtam előre semmit. Hogy mekkora. Hogy mennyi szint van. Hogy milyen.
Az első, ami feltűnt: a tisztaság. Nem a szokott pályaudvari tisztaság – hanem valami más szintű. A második: a mennyezet. Hatalmas freskók, amelyek az épület egész légterét átölelik.
A belső tér egyedi volt abban az értelemben, ahogy az üzletek beleilleszkedtek az épületbe – nem fordítva. Nem az a tipikus pályaudvari logic, ahol az épületet szabdalják fel boltokká. Hanem az épület maradt önmaga, és minden más alkalmazkodott hozzá. Egy nagy, gyönyörű tér, amelynek saját karaktere van – és ezt megtartották.
Volt annyi időm, hogy körbenézzek, mielőtt megvettem a jegyem a következő vonatra. 33 frank – ennyibe került Zürichtől a kis városig, ahol a barátnőm él. Az odafelé tartó szakaszra szándékosan csak Zürichig vettem meg előre a jegyet, mert ha késik a vonat, és nem érem a csatlakozást, feleslegesen fizettem volna meg azt a 33 frankot. Késett. Pont annyit, amennyit kellett.
Az SBB és a 30 perces küzdelem
Utazás közben, még az éjszakai vonaton, letöltöttem a svájci közlekedési applikációt: az SBB-t. Regisztrálni kellett – és mindent németül írt ki.
Én maximum öt alapkifejezést tudok németül, és egyik sem volt az, amire az applikáció kíváncsi volt. Szóról szóra, oldalról oldalra haladtam: képernyőképet készítettem, lefordítottam, visszamentem az appba, kitöltöttem, következő oldal. Legalább harminc percbe telt.
De sikerült. Mire Zürichbe értünk, már működött – és azóta az egész héten a leghasznosabb eszközöm volt. Megmutatta, melyik vágányra érkezik a vonat, mennyit késik, hány perce van a csatlakozásra, hol tartok pontosan a térképen, mennyi idő van még hátra. Kicsi dolog – de az a harminc perc, amit belefektettem, megtérült.
Ez is az egyedül utazás része. Amikor megoldsz valamit, amit senki más nem old meg helyetted – és utána pontosan tudod: igen, ezt is meg tudom csinálni.
A végső vonat és a két idős hölgy
Felszálltam a következő vonatra – épp időben, mert pár perccel később már egyetlen szabad hely sem volt. Szerencsém volt, és ez nem apróság: 110 literes bőrönddel, hátizsákkal és oldaltáskával állni egy órányi svájci vonaton nem az az élmény, amire vágytam.
Ahogy hagytuk el Zürichet és vidék felé vettük az irányt, elkezdtem elengedni a feszültséget. Az éjszaka, a két ismeretlen férfi, a füstjelző, a német applikáció – mindez mögöttem volt. Előttem a Bodeni-tó és a barátnőm.
Velem szemben két idős német hölgy ült. Nem értettem, mit mondanak – de figyeltem őket. Ahogy beszélgetnek, ahogy nevetnek, ahogy teljesen jelen vannak egymásnak. Valami melegség volt abban a képben. Reméltem, hogy ennyi idősen én is ugyanígy fogok utazni a barátnőmmel.
A kilátás, amire a leghosszabb utolsó percemben is vissza fogok emlékezni
A vonat egy nagyobb kanyart vett hegynek felfelé – és akkor jött.
Nem tudom, hogyan írjam le pontosan. Csodás napsütéses nap volt, panorámában látszottak a hegyek, és az a látvány, amely hirtelen feltárult az ablakon át, olyasmi volt, amire nem lehetett nem reagálni. Könnyem csordult. Nem drámai sírás – csak az a fajta könny, ami akkor jön, amikor valami annyira szép, hogy a test nem tud mást csinálni.
A két idős hölgy akkor egy pillanatra csendbe maradt. Nem szóltak semmit – csak halkan mosolyogtak, aztán lassan folytatták a beszélgetésüket.
Amíg csak lehetett, néztem a kilátást. Tudtam, hogy ez az a pillanat és ez az a kép lesz, amire – azt mondják, az utolsó percekben visszapereg az élet – egész biztosan vissza fogok emlékezni.
Nem a hegyekre. Hanem arra az érzésre: hogy ott voltam. Egyedül értem oda. Én csináltam meg.
10:43 – és a barátnőm a kislányával a peronon
A vonat pontosan 10:43-kor futott be az állomásra.
Ott állt a barátnőm a kislányával. Mosolygott. Nem kérdezte, hogy sikerült-e, nem aggódott hangosan – csak ott volt. Mintha tudta volna, hogy nekem ez az az érkezés, amiben nem kell semmit megmagyarázni.
Nem gondolom, hogy különleges hős lett volna, aki végigcsinálta ezt az utat. Nem volt könnyű minden pillanata. Volt benne félelem, volt benne fáradtság, volt benne három ország SMS-je egymás után éjszaka, és volt benne harminc perc küzdelem egy német applikációval.
De az is volt benne, ahogy a nap megvilágítja a havas hegycsúcsokat kora reggel. Ahogy egy idegen megoldja a helyét egy vonaton, amit nem talál. Ahogy könny jön a szemébe egy kilátástól – és ezt senki más nem látja, csak ő maga.
Volt egy dolog, amit senki sem tudott elvégezni helyettem ezen az úton – és pontosan ez volt az egész lényege.
Ha benned is van egy ilyen út – akár vonat, akár más formában –, amelyiket mindig mással jártál meg, és egyszer szeretnéd tudni, milyen egyedül: valószínűleg tudod már a választ. Csak meg kell csinálni.
A komfortzónád nem ott ér véget, ahol fél. Ott ér véget, ahol mégis elindulsz.
A folytatás hamarosan – 3. rész.