Nem sikerült lelassulnom — és most már nem is erőltetem

Szeptember elején megterveztem magamnak az őszt. Gyertyák, korai lefekvés, telefon nélküli esték, egy csésze tea és egy könyv a kanapén. Három hét telt el azóta. Ebből pontosan egy este valósult meg, és akkor is elaludtam a könyv felett hetedik oldalon.

Minden este ugyan olyan

Este tíz körül még mindig ott tartok, hogy "csak megnézem, mi van" — és utána eltelik negyven perc, és fogalmam sincs, mit néztem meg pontosan. Nem konkrét tartalmat. Csak görgetek, mert a kezem ezt szokta csinálni, amikor a fejem már nem bír mást.

Vettem egy illatgyertyát is, mert olvastam valahol, hogy az segít. Kétszer gyújtottam meg eddig. Most az egyik polcon áll, és inkább dekoráció, mint rituálé.

Vasárnap az én reset napom

Vasárnap reggelenként valahogy jobban megy. Nem tudom, mitől — talán mert nincs mögötte semmi, amit el kellett volna engednem előtte. Csinálok egy kávét, kiülök az ablak mellé, és tíz percig tényleg csak nézem, ahogy kint történnek a dolgok. De ez tíz perc egy hétből. A maradék hat nap estéjén ugyanaz megy, mint eddig.

Közben nézem mások Instagramját, ahol valaki épp egy pléd alatt olvas egy csésze teával, természetes fényben, tökéletesen elrendezve. És tudom, hogy ez is csak egy pillanat volt hét másik közül, amikor épp a telefonját nyomkodta idegesen — mégis minden alkalommal ott motoszkál bennem, hogy nála ez láthatóan megy, nálam meg nem.

Lassulás felismerése

Volt egy este, amikor tényleg sikerült. Kikapcsoltam a telefont, nem csak lenémítottam — kikapcsoltam. Húsz percig csak ültem, semmit nem csináltam, és furcsa módon az elején kényelmetlen volt. Mintha hiányzott volna egy inger, amihez már hozzászoktam. Aztán megszoktam a csendet, és jó volt. Másnap visszaszoktam a régi mintára, mintha meg sem történt volna.

Ez az, amit senki nem mond el a lelassulásról: nem egy kapcsoló, amit egyszer átbillentesz, és onnantól úgy maradsz. Inkább olyan, mint amikor egy gumiszalagot próbálsz kifeszítve tartani — amint elengeded egy pillanatra, visszapattan. És te megint ott vagy, ahonnan indultál.

Másnap már megint ott tartottam, hogy vacsora közben a telefonomat böngésztem, miközben főtt az étel, és csak akkor kaptam észbe, amikor odaégett egy kicsit az alja. Ekkor nevettem el magam először ezen az egészen — mert ha már a lelassulás miatt égetem oda a vacsorámat, akkor valamit nagyon félreértettem.

Tudom, de nem tudom alkalmazni

Azt hittem, ha egyszer megtanulom, hogyan kell lelassulni, onnantól tudni fogom. Mint egy biciklizést. Kiderült, hogy inkább olyan, mint az edzés — nem egyszer csinálod meg, hanem újra és újra, és néha egyszerűen nem mész el edzeni, és ez nem jelenti azt, hogy elrontottad az egészet. Nem egy állapot, amit elérsz, és onnantól ott laksz benne. Inkább egy irány, amerre néha elindulsz, néha meg egyszerűen nem.

Szóval nem írok most alá egy szép kis listát arról, hogyan lassíts le te is három lépésben. Nincs három lépés. Van egy csomó este, amikor sikerül, és egy csomó, amikor nem — és ha valaki azt állítja magáról, hogy neki ez mindig megy, szerintem hazudik, vagy még nem számolta össze a saját visszacsúszásait.

Neked sikerült már lelassulnod ezen az őszön, vagy te is csak tervezed — már vagy harmadik hete?

Saját élmény, AI-jal csiszolt szöveg.