Senki nem jött ki értem – és ezt én kértem

Komfortzónán kívül – 1. rész

Vannak döntések, amelyeket nehéz megmagyarázni. Nem azért, mert rosszak – hanem azért, mert a legtöbben azonnal megkérdeznék: de miért? Miért csináld egyedül, ha nem muszáj?

Én azt kértem a barátnőmtől és a férjétől, hogy ne jöjjenek ki elém az állomásra. Svájcba utaztam egyedül – az ő kis Bodeni-tó melletti városukba –, de azt az utat teljesen egyedül akartam megjárni. Vonattal, egyedül, éjjel. Nem azért, mert hős akartam lenni. Hanem mert volt bennem egy csendes kíváncsiság: vajon mit jelent ez, ha én csinálom meg – egyedül?

Eddig minden utazásnál várt valaki. A reptéren, a pályaudvaron. Mindig volt egy ismerős arc, aki átvette a bőröndöm, megmutatta az irányt, vezette a döntéseket. Most semmi ilyesmi nem volt. Csak én, egy 110 literes bőrönd, egy hátizsák és egy kis oldaltáska – és egy jegy, ami 2026. április 22-én 20:30-kor indult a Keleti pályaudvarból.

A 4-es fülke, amit nem lehetett megtalálni

Már az elején derült ki, hogy ez az utazás nem lesz lineáris. A jegyemen a 4-es fülke, 6-os szék állt – csakhogy a legkisebb szám, ami a vagonban szerepelt, a 11-es volt. Hét perccel az indulás előtt álltam ott, és egy pillanatra bennem volt az az érzés: na, ez jó kezdés.

Háromkalauzhoz mentem oda – azokhoz, akik a vonattal érkeztek – és megkértem őket, hogy segítsenek. Az egyikük elkísért végig a vonaton. A 40-es fülkébe ültünk be, a 46-os szék lett az enyém. Ablak mellé vettem a jegyet, de a fülkében egy nő már az ablakos helyen ült, szintén ő is azzal a jeggyel.

Megmosolyogtam, mondtam: akkor jó, ha jön valaki, majd elmegyek. Addig leültem középre – a két ablakos szék volt csak lefoglalva, és nem akartam szükségtelenül szorongani a kis helyen, ha egyébként üresek az ülőhelyek. Ez volt az első apró döntés, amit egyedül hoztam. Senki nem mondta meg, mit tegyek. Megoldottam.

Elindult a vonat.

Ambivalencia – és az, ahogy telt az idő

Nem tudnám pontosan megmondani, mit éreztem az első percekben. Valami olyasmi volt, mint az ambivalencia szó maga: egyszerre feszültség és megkönnyebbülés. Elértem a vonatot, megtaláltam a helyem, elindultam. Ez már megvolt. Ami ezután jön, az jön.

Meglepett, ahogy telt az idő. Hirtelen közel volt az éjfél – és nem éreztem, hogy hosszú lett volna. Egész nap tudatosan keveset ettem este felé, mert tudtam: éjszaka alszom általában, nem nassolok. Próbáltam tartani a ritmusomat.

A szomszéd fülkéből érthetően szűrődtek át a hangok – kristálytiszta magyar szavak. Magyarok, akik már évek óta Svájcban élnek. Nem szándékosan hallgattam őket, de lehetetlen volt nem hallani. Elkezdtem gondolkodni: milyen lehet ez? Otthagyni mindent – az ismerős tereket, a kedvenc helyeket, a találkozókat a barátokkal, a családot –, és elmenni egy olyan helyre, ahol kezdetben nem ismer senki. Csak a remény, hogy ott jobb lesz. Olyan ez, mint az orosz rulett: vagy megmenekülsz, vagy nem. De legalább megpróbáltad.

Üdvözöljük Ausztriában. Üdvözöljük Németországban. Üdvözöljük Liechtensteinben. Üdvözöljük Svájcban.

Az SMS-ek egyenként jöttek. Ahogy hagytuk el az egyik országot, jött a következő üdvözlet. Ausztria. Németország. Liechtenstein. Svájc.

Az utolsónál már jött fel a nap.

Ez az a pillanat, amit nem lehet igazán leírni – csak körülírni. A vonat hegyeken ment keresztül, az első napsugarak megvilágították a csúcsokat, a havas részeken megcsillant a fény. A völgyekben kis falvak ébredeztek. Minden ablak mögött egy másik élet, egy másik reggel. Figyeltem az ablakokat – ahogy mindig szoktam. Minden egyes mögött ott van egy történet. Boldogok? Sietnek? Késésben vannak? Valami varázslatos van abban, ahogy egy vonatból nézed a világ ébredését, és tudod, hogy te épp úton vagy – és ez az út a tiéd.

Bármennyire rémisztőnek hangzik egy 11 órás éjszakai vonatút, valami megmagyarázhatatlanul megnyugtató van benne. Ott ülsz a gondolataiddal. Nincs más teendő, csak figyelni – a tájat, magad, a pillanatot. Ilyen utakon mindig megváltozik bennem valami. Egy picit mindig jobban megismerem magam.

Két férfi, aki fülkéről fülkére járt – és amit nem tudtam

Aztán volt egy másik rész is az éjszakának. Kevésbé mesei, annál inkább valódi.

Az éjszaka közepén vettem észre, hogy két férfi szisztematikusan végigmegy a vonaton. Minden fülkébe benéznek, kinyitják az ajtót, majd mennek tovább. Olykor leülnek egy-egy fülkébe, majd újból kezdik elölről. Hozzánk is beültek.

Onnantól nem próbáltam aludni. Előre fel voltam készülve egy ilyen helyzetre: a hátizsákom egyik fülén átbújtattam a karomat, az oldaltáskámat keresztbe vettem a vállamon, magamra húztam a bő pulóverem, és a sálammal betakartam magam – egyrészt mert hideg volt, másrészt mert így elrejthettem a táskákat.

Figyeltem. Vártam. Nem tudtam, mit akarnak – és ez volt a legnehezebb. Az ismeretlen szándék.

Liechtensteinben aztán megszólalt a füstjelző. Megállt a vonat. Húsz percig szólt a riasztó, szerelők jöttek, nehezen sikerült leállítani. A két férfi ezután eltűnt. Kiderült: dohányoztak a vonaton, és mindig más fülkébe ültek be néhány megállóra.

A félelem sokszor arányosabb azzal, amit nem tudunk – mint azzal, ami valójában van.

Bevallom, megkönnyebbültem, hogy eltűntek. De azt is tudom, hogy jól kezeltem a helyzetet. Nem pánikoltam. Felkészültem, figyeltem, vártam. Ez is az az út volt – nem csak a táj, hanem az, ahogy benne voltam.

Zürich Hauptbahnhof – hatalmas, gyönyörű és teljesen ismeretlen. Az SBB-applikáció, amit 30 perc alatt sikerült feltelepíteni németül. Az következő vonat, amin könnybe lábadt a szemem – és amelyik végre hazavitt

A folytatás  – 2. rész.