Amikor úgy érzed, hogy mindenki halad – csak te toporogsz
Örülsz nekik. Tényleg. De közben valami nagyon fáj.
Volt egy este, amikor csak görgettem.
Nem kerestem semmi konkrétat – csak görgettem, ahogy az ember szokta, amikor nem tud mit kezdeni magával. És közben jöttek a képek. Egy barátom új munkahelye. Egy másik barátom utazása. Valaki előlépett. Valaki házat vett. Valaki elvégezte azt a képzést, amiről mindig álmodott.
Örültem nekik. Tényleg, őszintén örültem.
De közben ott volt valami más is. Egy nehéz, tompa érzés, amit nehéz megnevezni. Nem irigység – annál összetettebb. Inkább egy kérdés, ami egyre hangosabban szólt: és te? Te hol tartasz?
Ami ilyenkor visszapörög
Nem a jelenre koncentrálsz ilyenkor. Hanem az elmúlt évekre.
Az összes döntés, amit másképp kellett volna meghozni. Az összes lehetőség, amit kihagytál. Az összes pillanat, amikor azt mondtad, majd később – és a később sosem jött el. Lepörög az egész, gyorsan, kéretlenül, és minden egyes képnél ott a gondolat: ha akkor másképp csináltad volna, most máshol lennél.
Ez a legkegyetlenebb az egészben. Nem a jelen fáj igazán – hanem az, amit a múltból visszahozol magadnak.
A social media, ami hazudik – de nem úgy, ahogy gondolod
Mindenki mondja, hogy a social media nem valóság. Hogy csak a szép pillanatokat mutatják. Hogy a kulisszák mögött mindenkinek megvannak a maga nehézségei.
Ezt fejben tudod.
De este, amikor görgetünk és fáradtak vagyunk és egyedül vagyunk a gondolatainkkal – a fejünk nem a logikus érveket hallgatja. Hanem azt, amit lát. És amit lát, az mind előrelépés, mind siker, mind fejlődés.
A te toporgásod pedig ott van, csendben, láthatlanul – mert azt nem posztolják ki.
Senki nem posztolja ki, hogy ma nem kelt fel az ágyból. Senki nem posztolja ki a visszautasító emaileket. Senki nem posztolja ki azt az estét, amikor ő is ugyanúgy görgetett és ugyanúgy érezte, hogy mindenki más halad csak ő nem.
Az elveszettség, ami néha jól esik
Ezekben a napokban jól esett az egyedüllét.
Nem magyarázni senkinek. Nem mosolyt felrakni. Nem azt mondani, hogy "haladok, minden rendben." Csak lenni – csendben, egyedül, azzal az érzéssel, ami ott volt.
Ez nem gyengeség. Ez néha pontosan az, amire szükség van.
Mert az elveszettség érzése nem azt jelenti, hogy elveszett vagy. Azt jelenti, hogy valami fontos keresi az útját. Hogy valahol mélyen tudod, hogy változásra van szükség – és ez a tudás néha először fájdalomként érkezik, nem megoldásként.
A toporgás, ami nem toporgás
Visszanézek az elmúlt hónapokra. Felmondtam. Egyedül utaztam Svájcba. Futóversenyen vettem részt. Cikkeket írtam, amelyeket emberek olvasnak. Megtanultam pihenni – pedig azt hittem, már tudom.
Papíron talán toporgásnak tűnik. Belülről tudom, hogy nem az.
A toporgás sokszor nem azt jelenti, hogy nem haladsz. Azt jelenti, hogy nem ott haladsz, ahol mások látják. Nem a Linkedin-en, nem az Instagramon, nem ott ahol mérhető és megmutatható.
Hanem belül. Csendben. Lassan.
Ez a fajta haladás nem posztolható ki. De ettől még valódi.
Egy dolog, amit ilyenkor csinálok
Amikor újra lejátssza az agyam az elmúlt évek hibáit – megpróbálom megkérdezni magamtól: tényleg hibák voltak? Vagy csak döntések, amiket akkori önmagam hozott, a legjobb tudása szerint?
Nem mindig sikerül így látni. De néha igen.
És néha elég annyi, hogy leülök, csinálok egy kávét – mézt az aljába, habosított tej, kakaópor a tetejére – és hagyom, hogy ez a nap is elmúljon.
Holnap talán könnyebb lesz.